Játékos anyanyelvünk – örökség és lehetőség
„Hinta, palinta…”, „Süss fel, nap…”, „Csipp, csipp csóka…” – néhány sor, amelyet szinte mindannyian ismerünk. Gyermekkorunkból, szüleinktől, nagyszüleinktől őrizzük őket, és sokszor anélkül adjuk tovább saját gyermekeinknek, hogy végiggondolnánk, mi minden történik közben.
Amikor egy kisgyermeket ringatunk, ölünkben lovagoltatunk, höcögtetünk, amikor vele együtt tapsolunk, énekelünk, körben járunk, fogócskázunk vagy ugróiskolázunk, nem egyszerűen „elütjük az időt”. A gyermek mozog, figyel, alkalmazkodik, utánoz, ritmust érzékel, beszédet hall és értelmez, kapcsolatot teremt, szabályokat tapasztal meg, várakozik, döntéseket hoz, és közben érzelmileg is kapcsolódik társaihoz vagy a vele játszó felnőtthöz.
A népi játék éppen ebben különleges: egyszerre kulturális örökség, közösségi élmény és a gyermeki fejlődés természetes közege.
Erre a gondolatra épül a konduktív etnopedagógia szemlélete is, amelynek elméleti és gyakorlati megvalósulása a Kuncogó program. A megközelítés a néphagyomány pedagógiáját kapcsolja össze a konduktív nevelés szemléletével: középpontjában az aktivizálás, a rávezetés, az önálló feladatmegoldás támogatása, valamint a gyermek egész személyiségének figyelembevétele áll.
Mit jelent a konduktív etnopedagógia?
A konduktív etnopedagógia nem egyszerűen népi játékok gyűjteménye, és nem is egy újabb „fejlesztő módszer”. Sokkal inkább szemléletmód.
Kiindulópontja, hogy a gyermek fejlődése egységes folyamat. A mozgás, a beszéd, az érzékelés, a gondolkodás, a figyelem, az érzelmek és a társas kapcsolatok nem egymástól elszigetelten működnek. Egy jól megválasztott játékban egyszerre több terület aktivizálódik.
A konduktív etnopedagógia ezért arra keresi a választ, hogyan tudjuk a gyermekfolklór gazdag eszköztárát – az ölbeli játékokat, mondókákat, énekes és mozgásos játékokat, körjátékokat, fogócskákat, ugró- és ügyességi játékokat – tudatosan, életkorhoz és egyéni képességekhez igazítva jelen lenni hagyni a gyermek életében.
A szemlélet egyik alapelve az adaptáció és a differenciálás. Ugyanazt a játékot nem feltétlenül ugyanúgy kell játszania minden gyermeknek. A cél az, hogy a közös játék valódi élmény maradjon, miközben igazodik a gyermek életkori sajátosságaihoz és aktuális képességeihez.
Fejlesztés helyett a fejlődés támogatása
A mai szülők és pedagógusok egyre gyakrabban találkoznak azzal az elvárással, hogy a gyermeket folyamatosan „fejleszteni” kell. Fejlesztjük a figyelmét, a mozgását, a beszédét, a memóriáját, a finommotorikáját – és közben könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy kisgyermekkorban mindezek egyik legtermészetesebb közege maga a játék.
A konduktív etnopedagógia ezért hangsúlyosan a fejlődés természetes támogatásáról beszél.
Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség tudatosságra. Éppen ellenkezőleg. A pedagógusnak fontos ismernie, hogy egy-egy játéktípus milyen tapasztalatokat kínál a gyermeknek, milyen képességeket támogat, és mikor, kinek, milyen formában érdemes azt felkínálni. A játéktípusok rendszerben történő vizsgálata lehetőséget ad arra, hogy a népi játékokat tudatosan illesszük be a mindennapi nevelő-oktató munkába.
Egy lovagoltató vagy hintáztató például nem azért értékes, mert „egyensúlyfejlesztő gyakorlatként” tekintünk rá. Elsősorban azért, mert örömteli, biztonságot adó, kapcsolódást teremtő játék. Ugyanakkor a benne megjelenő ritmus, testhelyzet-változás, mozgás és ismétlődés számos fejlődési folyamat számára tapasztalatot biztosít.
A prevenció a mindennapokban kezdődik
A konduktív etnopedagógiai gondolkodás egyik fontos eleme a prevenció. Ez nem azt jelenti, hogy minden gyermek mögött problémát keresünk. Sokkal inkább azt, hogy olyan gazdag, változatos tapasztalati környezetet teremtünk számára, amelyben természetes módon használhatja és gyakorolhatja képességeit.
Ehhez sokszor nincs szükség különleges eszközökre.
Szükség van viszont időre, értő figyelemre, érintésre, mozgásra, énekre, ritmusra és közös játékra.
A népi játékok rendszerében megtaláljuk mindezt. A gyermek hol ring, hol forog, hol ugrik, hol tapsol; egyszer vezet, máskor követ; vár a sorára, majd ő kerül középre; megérinti társát, menekül, kerget, elbújik, előbújik, együtt énekel a többiekkel. Ezek az élmények mozgásos, kognitív, szociális és érzelmi tapasztalatokat egyaránt kínálnak. A Kuncogó szemléletében éppen ezért a népi játékok tudatos, differenciált alkalmazása a preventív pedagógiai gondolkodás fontos részévé válhat.
Pedagógus és szülő – ugyanannak a játéknak két fontos szereplője
A népi játék különleges ereje abban is rejlik, hogy nem kizárólag az intézményben élhet.
Sőt, eredeti közege éppen a mindennapi élet volt.
Egy ölbeli játékhoz nem szükséges fejlesztőszoba. Egy mondókához nem kell külön foglalkozást szervezni. A tapsolás, höcögtetés, hintáztatás, éneklés vagy egyszerű mozgásos játék helyet kaphat öltözés közben, várakozáskor, séta alatt vagy egy hosszú nap végén is.
Ezért fontos, hogy a játékos anyanyelvet ne csak a pedagógusok ismerjék, hanem a családokhoz is visszakerüljön. A Kuncogó egyik törekvése éppen a játékos anyanyelv visszatanítása a szülőknek, leendő szülőknek és a gyermekekkel foglalkozó szakembereknek.
A pedagógus ebben „hídszerepet” tölthet be. Ha egy-egy játékot hazaküldünk a gyermekkel, megmutatjuk a szülőknek, vagy akár egy családi délutánon közösen eljátsszuk, akkor nem „házi feladatot” adunk. Közös élményt adunk a család kezébe.
És talán ez az egyik legfontosabb különbség.
Játszani – nem azért, hogy teljesítsen, hanem hogy fejlődhessen
A gyermek számára a népi játék elsősorban öröm. Találkozás önmagával, a másik emberrel és a közösséggel. Megtanul alkalmazkodni, de kezdeményezni is. Megéli a siker és olykor a kudarc érzését. Újra próbálkozik. Mozgásán, beszédén, énekén, érintésein és kapcsolódásain keresztül tapasztalja meg a világot.
Pedagógusként és szülőként pedig talán éppen az a feladatunk, hogy ehhez megfelelő teret teremtsünk.
Ne minden játék mögött teljesítményt keressünk. Ne azért mondókázzunk, hogy a gyermek „ügyesebb legyen”, és ne azért játsszunk vele, mert még egy fejlesztési területet ki szeretnénk pipálni.
Játsszunk azért, mert a gyermeknek elemi szükséglete a játék – és közben tudjuk, hogy ebben a természetes, örömteli tevékenységben fejlődésének számtalan területe egyszerre kap lehetőséget a kibontakozásra.
A népi játékok generációk tapasztalatát hordozzák. Megőrzésük ezért nem csupán hagyományőrzés. Amikor egy régi mondóka újra megszólal egy édesanya ölében, amikor az óvodai udvaron körbeállnak a gyermekek, vagy amikor egy nagyszülő megtanítja unokájának azt a játékot, amelyet valaha vele játszottak, akkor egyszerre történik átörökítés, kapcsolódás, nevelés és fejlődés.
A konduktív etnopedagógia ennek a régi tudásnak a 21. századi, tudatos pedagógiai újraértelmezésére törekszik.
Mert a népi játék nem csupán múltunk egy darabja.
Élő pedagógiai örökség – amely ma is képes megtartani, összekapcsolni és természetes módon támogatni a gyermeket a fejlődés útján.
Tanuljuk újra együtt a játékos anyanyelvet!
Tatárné Nagy Ágnes
konduktor-óvodapedagógus, neveléstudományi kutató
a Kuncogó program alapítója
a Magyar Pedagógiai Társaság Konduktív Etnopedagógia Szakosztályának elnöke
Kuncogó – Konduktív etnopedagógia a fejlődés természetes támogatásáért
www.kuncogo.hu
